Itt élnénk-e még?
kiállítás megnyitó, 1998.

   Egy kiállítás megnyitása kapcsán - gondolom - mindenki, aki ilyen megtiszteltetés ér, a témával összefüggésben több olyan "szálat" is végiggondol, amelyet alkalmasnak tartana a megnyitón elmondani. Én is így voltam ezzel. Beszéljek a fotókról? Vagy nosztalgikus hangot üssek meg az egykori városrészről, esetleg értékeljem, ami van? Mindegyik ilyen "gondolatkísérletet" elvetettem, mert látható volt, hosszas fejtegetésekbe lehet bonyolódni, aminek aztán se vége, se hossza.
   Mindezek helyett, úgy döntöttem, megosztom önökkel egy rémálmomat, és kérem, hogy ennek az "esti szórakoztató műsornak fényében" nézzék meg jól ezeket a képeket.
   1967-ben Kecskemét városi létének 600 éves fennállását ünnepelte, és ünnepelte ebből az alkalomból a jövőjét is: tudniillik kiállították az elkészült rendezési terv modelljét is, a teljes belvárosra vonatkozóan. (Belvároson én a város történeti magját, a Széchenyi - Mária - Árpád - Kossuth - Bethlen stb. körút vonalán belüli területet értem.) Ez a modell az egész területre nézve azt mutatta föl, ami az Árpádvárosban megvalósult. Kivételt képezett a főtér és a legközvetlenebb környezete. Jegyezzék meg: a kiskörút is ennek az elgondolásnak köszönheti létét; ez képezte a "skanzen" határát.
   Most koncentráljanak és gondolják el egy pillanatra, hogy a szocializmusnak - még mielőtt kimúlik - sikerül ezt a tervet megvalósítania! Egy-egy város testének szövete is sejtekből áll. Ha egyszerre ekkora terület semmisül meg, akkor a település önazonossága tűnik el.
   Sikerült volna elvenni tőlünk magát Kecskemétet, lerombolták volna az időt, és nem csupán a múltat, hanem a jövőt is. Hisz' gondolják meg: hogyan lehet az Árpádvároshoz viszonyulni a jövőben. Szinte csak ugyanúgy, ahogy létrejött - egyszerre történő bontással és esetleg egy új városi szövet létrehozásával, mely idővel magától képes lesz életre. Bátran mondhatjuk, ha ez a terv megvalósult volna, mi sem lennénk: nem lennének kecskemétiek.
   Nem akarom én kitalálni, hogy az akkori döntéshozók célja mi volt, de innen nézve mégiscsak kezdem érteni, hogy miért nem voltak hajlandóak finanszírozni az eltűnésre ítélt városrészt megörökíteni kívánók ezirányú ösztöndíjait, hívják a kérelmezőt akár Vincze Jánosnak, akár Kerényi Józsefnek…
   Szerencsére így is megszülettek ezek a képek, s így könnyebb levonni a tanulságokat.
   A falon képek láthatók, kiváló fotók, számomra azonban ezek elsősorban dokumentumok, amelyek nem az elpusztított városrész dokumentumai, hanem egy bármikor lehetséges gondolkodásmód - szerencsére hamvába holt eredményének - kontrolljai.
   Most tehát gondolják el, mi maradt volna Kecskemétből. Kilépnének például innen és elindulnának mondjuk a Nagykőrösi utcán, vagy a Budai utcán, vagy a Csongrádi utcán hazafelé, és a mai Petőfi Sándor vagy Batthyány utca képe fogadná Önöket, és gondolják el, hogy ha ez így lenne, itt élnének-e még.
   Az akkori döntéshozók is a gazdasági szükségszerűségekre és a fejlődésre hivatkozva jutottak el ezen fogalmak Árpádvárosban látható megtestesüléséhez. A fejlődés és a szükségszerűség pedig ma is gyakori érv. Így hát a mai kor sem veszélytelen: szerényebb elemekkel dolgozik, de alattomosabb, mert hatását áttételesen fejti ki és ha úgy adódik, gyorsabban. Majd meglátjuk.

Would we still live here?
exhibition opening, 1998.

   When opening an exhibition, I should think anybody, who is honoured with this privilege, will consider several “trains of thoughts” that are connected to the topics, that he thinks appropriate to say at the celebration. That is exactly how I felt. Should I talk about the photos? Or should I reminisce about the once district of the city, maybe evaluate what we have now? I rejected all such attempts of thoughts, for I saw I would be entangled in lengthy explanations, that do not make any sense, anyway.
   I decided instead to share a nightmare of mine with you, and I kindly ask you, in the light of “tonight’s entertainment programme”, to take a good look at the pictures.
   In 1967, Kecskemét celebrated the 600th anniversary of its existence, including its future: the model of the physical plan of the town, which concerned the whole of the inner city, was also exhibited. (By inner city I mean the historical core of the town, the area bordered by the Széchenyi – Mária – Árpád – Kossuth – Bethlen etc. boulevards.) This model projected for the whole of the area what had already been achieved in the Árpád Town. The only exception was the main square and its direct surroundings. Remember: the small boulevard was born from this concept; this was the border of the “urban museum”.
   Now concentrate for a moment and imagine: what if the socialist system, before it perished, had managed to implement this plan! The fabric of the body of a town consists of cells, as in the living creatures. When an area as big as this is annihilated at once, the identity of the settlement disappears.
   They would have taken Kecskemét away from us, they would have destroyed time – and not only the past, but the future, as well. Just think of how you could relate to the Árpád Town in the future: only the way it was created – breaking down the fabric of the town at once and creating a new urban fabric, which will be viable on its own after a while. I dare say that, had this plan been realised, we would not exist: we would not be Kecskemét citizens.
   I do not want to guess what the purpose of the decisionmakers of that time was, but I start to understand now why they would not finance the applications of the artists who wished to photograph this quarter of the town that was damned for destruction for ever, no matter if the applicant was János Vincze or József Kerényi…
   Fortunately, these pictures were born anyway, making it easier for us to draw the conclusions.
   You can see pictures on the walls, excellent photos. Still, they are primarily documents to me, but not the documents of the destroyed part of the city, rather the controls of a way of thinking – which fortunately did not become a reality this time, but can revive anytime.
   Let us think of what would have remained of Kecskemét. You would leave this building, and walk home, down the Nagykőrösi Street, or the Budai Street, or the Csongrád Street, and what you would see is the view of the present Petőfi Sándor or Batthyány Street. Think of whether you would live here, if this was reality.
   The decisionmakers of that time were talking about economic necessities and development when making these concepts come alive as can be seen in the Árpád Town. Development and necessity – these are arguments heard so often these days, too. This means that this new world is not free from dangers, either: the methods are less striking, but they are more sly, as they exert their effects indirectly, and faster, whenever possible. We will see.